2016. február 28., vasárnap

Az egyszerűség bonyolultsága

Rájöttem, hogy az irodalomban - és még rengeteg másban is - sok mindent túlbonyolítanak. Nem egyszerűen sok mindent, rengeteg mindent. Nem bonyolítanak, hanem részleteznek, nem részleteznek, hanem bonyolítanak. Teljesen egyszerű, hétköznapi dolgokat is.

Vegyük például az első ember holdra szállását.


Tudom, tudom, ez nem épp hétköznapi dolog, de most az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy az. Ott van Neil Armstrong, a jóképű űrhajós, alig egy lépésnyire a hold felszínétől. Mi játszódhat le egy ilyen ember fejében? 


Te jó ég, egy lépésnyire vagyok attól, hogy legendává váljak!
vagy
Nemsokára egy idegen bolygóra teszem a lábam!
vagy
Te jó ég, a holdon vagyok, de király!


Mi az, ami semmiképp sem? Kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek. Na ez, ez tuti nem.

Minden fórum azt írja, hogy ez volt az a mondat, amit ő kiejtett a száján. De valóban ezt mondta? Nekem biztosan az jutott volna eszembe, hogy a holdon vagyok, lol
Vagy ő ezt előre eltervezte? Ezen gondolkozott egész úton? Félreértés ne essék, semmi bajom ezzel a mondattal, nagyon hősies, ünnepélyes meg minden, de van ennek bármi értelme?

A halál viszont teljesen hétköznapi dolog. Akármit mondunk, tényleg az. Tekintsünk el minden érzelemtől, lelki sokktól, és vegyük csak azt az egyszerű tényt, hogy valaki meghal. Ez az élet rendje, az emberek megszületnek, élnek, aztán meghalnak, ki előbb, ki utóbb. A sorrendet nem igazán lehet összekeverni. 
A legtöbb ember csendben távozik el - semmi érzelgős utolsó mondat, idézet, dalszöveg. Az írók  egy része mégis szeretik legalább két oldalban taglalni az adott szereplő halálának pillanatát. Miért?

A szereplő halálát azért szövik bele a történetbe, hogy a) bármilyen érzelmet csikarjanak ki az olvasóból, vagy  b) mert csak.

Ha az a) verziót vesszük, nincs értelme hosszan elnyújtani egy szereplő halálát. Mire az író leírja, hogy hányat pislantott, és hányszor kapott levegő után, mielőtt végső álmába szenderült, az olvasó már garantáltan várni fogja a szereplő halálát, márpedig az író nem épp örömet akar látni az olvasó arcán.
Ha a b) verzió az indok, akkor már csak azért sem érdemes elnyújtani a dolgokat. 
Fontos megjegyeznem, hogy a halál előtti utolsó pillanatokról beszélek, az utolsó másodpercekről.
Sokkal nagyobbat tud ütni egy általunk kedvelt szereplő  halála, ha csak tényként közöljük: meghalt.
Egy mondat bőven elég rá, attól lesz emberi. Egy mondat a kezdetekről, és egy mondat a végről.

Mégis, sokaknak ez fura, de ha jobban belegondolunk, tényleg ennyi. Egy pillanat az egész. Egyáltalán semmi bonyolultság.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése