2015. május 27., szerda

Arany anakonda (novella #1)

Ma egy olyan bejegyzést hoztam nektek, ami még nem volt a blogon, és ez nem más, mint egy novella. Nem is akármilyen novella, egy saját irományomat teszem közzé, amit a Pennát a kézbe oldal egyik gyakorlati feladatára írtam. A feladat az volt, hogy különféle költői eszközök felhasználásával kellett novellát írni, és én a megadottak közül az alliterációt választottam.
Ez az első novellám (na jó, pontosítsunk: már több hónappal ezelőtt elkezdtem írni egyet, és annak az írását szakította félbe ez, így fogalmazzunk úgy, hogy ez az első befejezett novellám) remélem, hogy azért nem lett túl rossz.



Esőcseppek kopogtak az ablakon. Államat a párkányon pihentetve néztem, ahogy az üveget verdesték, majd lassan lecsorogtak rajta. Nem tudtam, hogy hanyadik csepp vett búcsút a tükörsima felülettől, már egy ideje nem számoltam őket, a gondolataimba merülve meredtem magam elé. Az esős napokról mindig Ő jutott eszembe, akár mennyire szerettem volna kiverni a fejemből a kedves mosolyát, és a megnyugtató hangját, amire olyan sokszor aludtam el kisebb koromban. Hosszú sétákat tettünk az akkoriban még zölden pompázó erdőben, figyeltük a madarakat. Ezek a napok viszont elmúltak.
              -----------------------------
Néhány évvel ezelőtt, tavasszal történt. Gyönyörű, napsütéses idő volt. Egész délelőtt kint labdáztunk a kertben, remekül mulattunk. Rövidesen éhes lettem, mire anya azt mondta:
- Menj, hallgass meg egy mesét, én addig szedek egy kevés gombát , aztán megebédelünk! Mindjárt jövök.
Mondanom sem kell, soha többé nem láttam.
Nagyjából egy óra múlva még mindig nem jött, így hát az ablakba telepedtem, és úgy vártam. Egy idő után észrevettem, hogy a fák felöl füst gomolyog fel. Égett az erdő. Anya megtanította, hogy mit kell ilyenkor csinálni, így hát felhívtam a tűzoltókat, akik biztosítottak róla, hogy azonnal indulnak. Lehet, hogy jobb lett volna, hogyha megvárom őket, de nem tudtam tétlenül ücsörögni, mivel Anya még mindig nem jött vissza. Elhatároztam, hogy megkeresem. Egy régi rongyot markolászva vágtam neki a fák és bokrok végtelen labirintusának. Először az egyik legnagyobb gombalelőhely felé indultam, de aztán meggondoltam magam. A másik irányba indultam, kétségbeesetten szólítgattam, végigjártam az összes általam ismert olyan erdei ösvényt, ami még nem vált a tűz martalékává. Senki sem válaszolt. Akkor még reménykedtem, hogy hátha haza ért, és Ő is pont olyan kétségbeesetten keresett engem, mint ahogy én őt. Fürge léptekkel indultam hazafelé, a szívem a torkomban dobogott; féltem, hogy mi lesz, hogyha mégsem ért haza időben. Nagy kerülőket kellett tennem, mivel a tűz egyre jobban terjedt, és a  sűrűsődő füstben semmit sem láttam. Egy idő múlva az ég beborult, az eső szemerkélni kezdett. Végül csodával határos módon sértetlenül értem vissza a házunkig, ahol a tűzoltók már elkezdték az oltást.
-Hol van Anya?
                     -----------------------
  Ezeken az esős napokon hiányzott legjobban, mert eszembe juttatta azt a bizonyos délutánt.
Hirtelen reccsenést hallottam, felkaptam a fejem. Kint az erdő elszenesedett fái látszottak.  Az ágakon maradt utolsó faleveleket is lefújta a szél.
Az eső egyre sűrűbben kezdett esni, mintha elszomorodott volna a szénné égett fák látványától. Én is elszomorodtam. Nem szerettem ezeket a fákat, emlékeket hoztak vissza, félelmet keltettek bennem.  
Otthagytam az ablakot, lassan a lemezlejátszóhoz sétáltam.  A mellette lévő polcon számtalan sorba rendezett, vadonatúj bakelitlemez sorakozott, de volt egy, ami kilógott a sorból.
Ez régi volt, felületén meglátszottak az apró porszemek, és a tokja is elég viharvert volt. Gondolkodás nélkül raktam be a lejátszóba, és pár pillanattal később már meg is szólaltak Édesanyám kedvenc történetének első szavai.

Kedves kislány korgó  gyomorral  egy berekben bolyong, gyomrát gyomorforgató gyantával  békíti meg.

Újabb zörrenés ütötte meg a fülem. Az ablakhoz siettem, a párás üvegen keresztül fényt láttam villanni az erdő fái közül. 
A tűzvész óta rajtam kívül senki nem járt az erdő közelében, de ettől függetlenül az a fény tényleg ott volt. Nyugtalan állapotban vettem fel a kabátom, majd kiléptem a házból, és az erdő felé vettem az irányt.

A kislány kalapost kutatva  kóborol , csattogva csavarog a csapáson, agyát aranysárga anakonda  andalítja.

Ahogy beértem a fák közé, már se híre, se hamva nem volt az előbbi furcsa fénynek.
Tanácstalanul álldogáltam a növények árnyékában. Egyetlen hang sem hallatszott, csupán néhány madár bátortalan csicsergése törte meg a csendet. A fény újra feltűnt az erdő belseje felől, de ezúttal közelebbről. Nem tétováztam, rögtön utána indultam. Hamarosan egy tisztásra értem, az erdő egy általam ismeretlen részén. A földet puha zöld moha borította.

Az anakonda adománya aranyszínű alma...

A rejtélyes fény ismét eltűnt. A tisztás túloldalán egy terebélyes tölgyfa állt, az odvából vakító fény tört elő. Minden bátorságomat összeszedtem, és odabotorkáltam a fához, ahol immár Édesanyám állt. Földbe gyökerezett a lábam. A mindig barátságosan mosolygó zöld szeme eltűnt, helyette a végtelen sötétséget láttam. Karjára egy aranysárga anakonda csavarodott, készen a támadásra.

... a kislány eszét ezer esztendőig tartó káprázatra hajtja.



Nektek hogy tetszett az első "alkotásom"? Ti próbálkoztatok már novellák írásával?
                                                        Borcsesz

2 megjegyzés:

  1. Szóval. Hogy tetszett? Hű. Nagyon. Egyedi és érdekes. Bátran folytasd tovább. És még egyszer: aztahű!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, feldobtad a napom! :)

      Törlés