–Drágaságom!
Édesapám hangja zökkentett ki a mély gondolatmenetemből. Épp a szokásos heti tanácskozáson ültem ahol megbeszélték a királyság ügyes–bajos dolgait, de sajnos olyannyira nem kötött le ez a fajta unalmas, csak ritkán valós problémákról folytatott társalgás, hogy – mint ahogy már jó sokszor megtörtént – teljesen máshol járt az eszem. Ha jól emlékeztem, eddig a királyság politikai helyzetéről és a hadviselésről beszéltek, de az a sanda gyanúm támadt, hogy már rég másról folyt az eszmecsere, és ha nem megfelelően válaszolok apám kérdésére, annak bizonyosan korbácsolás lesz a jutalma.
– Igen, Apám?
– Te mit gondolsz Sir Laodegan javaslatáról a hadsereg toborzásának ügyében?
Segélykérő pillantásokkal néztem szét a teremben. A hosszú asztalnál főúri személyek, egyházi méltóságok, hadvezérek ültek, mind vádló tekintetükkel meredtek rám, mintha hamarabb ki akarnák olvasni az arckifejezésemből a válaszom, mint ahogy kimondanám. Egyedül Kimberley tanácsos nézett rám kedvesen. Alig észrevehetően Laodegan felé biccentettem, magyarázatra várva. Kimberley megrázogatta aranyakkal teli erszényét, majd ujjával körző mozdulatokat tett, miközben az asztal alá eresztette a kezét. Már minden világos volt. Valószínűleg ismét át akar minket verni, hogy pénzhez jusson, de most úgy döntöttem, hogy ezt nem hagyom annyiban.
– Kérem, ne vegye rossznéven – vetettem hideg pillantást a szóban forgó úrra – de nem hiszem, hogy minket, de legalább is engem érdekelne az ajánlata. Szerintem maga egy csaló.
– Rosemary! – pattant fel hirtelen a helyéről apám, még a korona is félrecsúszott a fején. Széke nagyot csattanva dőlt el a háta mögött.
Nem foglalkoztam vele. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
– Mi is volt az ajánlata? Kiképzett katonákat ad apámnak? Kíváncsi vagyok, hogy ugyan hol képzi ki őket, amikor az udvarában csupán az egész országban híres paripái vannak, amikre – megjegyzem – sokkal több pénzt költ, mint az összes szolgájára együttvéve!
– A kiképzésre alkalmas helyek egy kisebb birtokon vannak. Biztos véletlenül elkerülte felséged figyelmét – felelte lesütött szemmel, ám amikor egy pillanatra felnézett, harag villant meg a szemében, amit ügyesen leplezni próbált. Apám előtt nem szólhatott vissza, így sakkban tudtam tartani.
– És csupán az is véletlen lett volna, hogy a múltkori csapatában is egy két hónappal azelőtt elítélt embert láttam, akit magához küldtek letölteni büntetését?! Maga szerint mekkora hűséget tanúsít a király, és az egész ország felé egy olyan ember, akit pont ők ítéltek el?!
– Nem sokat – motyogta.
– Nem sokat! – pattantam fel én is a helyemről, majd széttárt karral néztem a nemesekre.
- Mily mély gondolatmenetű, megfontolt válasz!
A főúr elmélyedve vizsgálta az abrosz mintázatát, ügyet sem vetve a negyven feléje forduló szempárról.
Tovább beszéltem, most már a nemesek felé fordulva.
– Hogy engedhetjük meg magunknak, a nemesembereknek, hadvezéreknek, hogy ilyen kicsinyes módon őrizgessék, tartogassák a pénzüket, ahelyett, hogy földet vennének maguknak, amivel nemcsak a királyság anyagi helyzetén javítanának, hanem ők maguk is nagy hasznot húzhatnának belőle? Ha nincs róla tudomásuk, most fel kell világosítanom önöket: A kisbirtokosok több éve egy aranyat sem fizettek az adószedőinknek, hanem megőrzik, hogy még több jusson saját magukra! Már a környező országok is észrevették gyengeségünket – attól függetlenül – hogy mi nem veszünk, illetve nem akarunk tudomást venni róla. Előbb utóbb megtámadnak minket, és hadsereg hiányában nem tudunk ellene mit tenni...
Négy erős kéz ragadta meg a karom, és kezdett el kirángatni a teremből.
– Megkérem önöket, hogy gondolják végig! – próbáltam kiszabadítani a karomat, de a két őr biztos kézzel tartott, ujjaik bilincsként szorultak a csuklómra. Egy utolsó pillantást vetettem a dühös királyra, mielőtt az ajtó dörrenve becsapódott volna mögöttem.
***
Nem sokkal később, egy kis helyiségben vártam, hogy Apám a "felháborító" és "tűrhetetlen" magatartásom miatt mindenkitől legalább háromszor bocsánatot kérjen. Az is lehet, hogy néhányuknak kenőpénzt is adott, hogy az eset maradjon a palota falai közt.
A helyiség apró volt, csupán egyetlen ablak nézett a kertre, az viszont majdnem az egész falat elfoglalta, rajta keresztül halványan sütött be a napfény a szobába. A falak egyszerű fehérek voltak, bútor sem igen volt benne a szoba közepén álló széken, és a szemközti fal mellett elhelyezkedő fiókos szekrényen kívül. A szekrény felett tükör lógott.
A palotának ez a szárnya szinte mindig csöndes volt, Apám lakosztályán és dolgozószobáján kívül nem sok minden volt itt. Hirtelen sietős léptek zaja törte meg a dermedt csendet, egyre hangosabbá váltak, ahogy a hangok (valószínűleg a gazdájukkal együtt) közeledtek. A király beviharzott a szobába, az ajtó becsapódott mögötte. Pillantásra sem méltatott, két kezével a szekrény tetejének támaszkodott, és a tükörbe nézett. Percekig csak meredt maga elé.
– Ülj le!
Már jóval az érkezése előtt is a széken ültem, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.
Megfordult, ujjhegyeit összeérintve kezdett járkálni a szobában.
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem. Százszor, sőt, ezerszer megbeszéltük már, hogy kizárólag az én jó szívemnek köszönhetően vehetsz részt ezeken a tanácskozásokon, ami azt jelenti, hogy csakis az én személyes engedélyemmel beszélhetsz, ami azt jelenti, hogyha csöndre intelek, csöndben kell maradnod. Nem így van?
– De igen, apám.
– De igen, apám. – visszhangozta. – Csak ezt tudod hajtogatni, mi?! Akkor persze mást is tudtál mondani, amikor az összes tanácstag előtt meggyaláztad az egyik legnagyobb hadsereggel rendelkező főurat!
Dühösen a szekrényre csapott.
– Mit csináljak veled, hogy végre megértsd, te félkegyelmű lány! –Kiabált.– Milyen fényt vet ez rám?
Tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor az a legjobb, ha meg sem szólalok, és hagyom, hogy kiadja a mérgét. Utána lenyugszik... Vagy jön, aminek jönnie kell.
– Ki vétkezik, annak bűnhődnie kell... Ki vétkezik, annak bűnhődnie kell... – hangja motyogássá csendesedett, de így is tisztán hallottam minden szavát.
Lassan kihúzta a legfelső fiókot, mire nagyot nyeltem. Tudtam, hogy mi következik.
A király lassan megfordult, mire láthatóvá vált a kezében lévő ostor.
– Ki vétkezik, annak bűnhődnie kell.
***
Az ágyamban, puha párnák közt fekve tértem magamhoz. Iblis, a cselédlány állt fölöttem, aggódó tekintettel fürkészett. Látszólag megnyugodott mikor felébredtem.
– Jól érzi magát, felség?
– Azt hiszem, bár még nem vagyok benne biztos.
Megpróbáltam felülni, mire hirtelen éles fájdalom hasított a hátamba, és rögtön visszahanyatlottam a párnák közé.
– Csak óvatosan! – segített felülnöm, majd vizet hozott és megitatott. Szorgalmasan serénykedett körülöttem.
Borzalmasan éreztem magam, az egész hátam sajgott. Éreztem, hogy az egész felsőtestem be van kötve, akárhogy fordultam, sehogy sem volt jó, még a legapróbb mozdulat is nagy fájdalmat okozott. Ha hirtelen mozdultam, vércseppek folytak le a hátamon. Hiába volt gondosan bekötözve a sebem, a kifolyó vér szépen lassan eláztatta alattam az ágyat.
Amikor ezt Iblis meglátta, azon nyomban át akart vitetni egy másik szobába, ám én a cselédlány heves tiltakozása ellenére felálltam, és nehézkesen a tükör elé csoszogtam. A kín még elviselhetetlenebb volt, de erőt vettem magamon, és intettem az ágy körül idegesen ténykedő lánynak.
– Hagyd már azt az ágyat, és segíts, kérlek!
Bár vonakodva, de otthagyta a még mindig véres alvóhelyemet, és odajött hozzám egy kis kézi tükörrel. Hátat fordítottam az egész alakos tükörnek, az Iblis kezében lévő kisebbe néztem... Az egykor fehér géz teljesen átázott, most vérvörösen tapadt a hátamhoz. De nem csak a kötés ázott át. A ruhám egész hátulsó része egy nagy sötét paca volt.
Kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából, és intettem, hogy folytathatja a munkát, amikor az egyik őr kopogtatott a szobám ajtaján.
- Felség, Vortimer Burrage kíván beszélni önnel.
- Kérem, mondja meg neki, hogy most nem alkalmas.
Az őr megköszörülte a torkát.
- Nos, ami azt illeti, a hadúr világosan kifejezte, hogy megfoszt az állásomtól amennyiben nem engedem be.
Nagyot sóhajtottam.
- Rendben, engedje be.
A fiatalember félrelökte az őrt és berontott az ajtón.
– Na de kérem!– háborodott fel Iblis.
A legfőbb hadúr fia, egyébiránt a jövendőbeli jegyesem korábbi sietsége alábbhagyott ahogy komótosan a szoba közepére sétált.
– Vortimer, a kedves édesapja nem tanította meg önt az illő viselkedésre? – kérdeztem.
Úgy tett, mint aki nem hallotta. Ráérősen körbenézett a szobában, a szeme megpihent a véres ágyon.
– Úgy látom rosszkor jöttem.
– De ez magát nem érdekli, nem igaz?
– Nem, nem igazán. – a szája sarka felfelé görbült. – Igazából azért jöttem, hogy anyagi támogatást kérjek.
– Hogy mit? – meredtem rá értetlenül.
– Pénzt. Az akadémián nincsenek normális lovak és dárdák, márpedig én nem fogok egy egyszerű öszvéren versenyezni az egy holdforduló múlva esedékes tornán, amin nem mellesleg az országot képviselem. Tudtommal az édesapja átadta az intézmény pénzügyeinek kezelését magának.
– Ez így van. – húztam ki magam.
– De nem gondolja, hogy pofátlanság, amit kér?
– Nem gondolom, mert amit kérek, azt általában megkapom.
Felnevettem, mire ráfagyott a bájgúnár mosoly az arcára. Erre még jobban nevethetnékem támadt, már a könnyem is kicsordult, félig a helyzet komikumától, félig a hátamba nyilaló fájdalomtól.
– Akkor felvilágosítom: Igenis pofátlan, amit kér. A kincseskamra kimerülőben, és a maradék pénzt is sokkal fontosabb dolgokra kell költeni, mint holmi tornákra. Igazán sajnálom, hogy romba döntöm a maga kis világát, de most kivételesen nem kapja meg, amit akar – savanyúan elmosolyodtam. – Most kérem, menjen el, mert pillanatnyilag fontosabb dolgokkal kell törődnöm, illetve van egy kis problémám.
– Ugyan milyen fontosabb dolgokkal? Milyen probléma? – gúnyosan mosolygott.
Én meg egyre idegesebb lettem, a kezem remegett a visszafojtott dühtől. A karomat a testemhez szorítva lassan körbefordultam, hogy láthatóvá váljon az átázott kötésem. A férfi szája sarka megrándult.
– A maga problémája nem valós. – lassan tagolva ejtette ki a szavakat.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Odafordultam hozzá, és egy jobb ütés segítségével a földre terítettem, majd én is a földre rogytam, a szemem előtt mindenhol csillagok táncoltak. Iblis a szája elé kapta a kezét.
Magam is meglepődtem az ütésem erején. Fájdalmat akartam okozni ennek az embernek – vérző szájjal akartam látni, de nem eszméletlenül a földön heverve. Percekig kábultan bámultam hol a kezemet, hol a földön fekvő Vortimert. Szép arcát máris elcsúfította a rohamosan növekvő dudor az orcája bal oldalán.
Amint feleszméltem a kábulatból, intettem a még mindig elképedt szolgálólánynak, hogy ültesse székbe az eszméletlen fiút. Épp próbálta ülő helyzetbe tornázni, amikor halk kopogás hallatszott, majd benézett az egyik őr.
- Felség, Kei úrfi kér bebocsájtást.
- Engedje be – sóhajtottam megkönnyebbülten.
Az őr eltűnt az ajtóból, majd egy kócos szőke fej bukkant elő.
– Mi a...? –lépett be a helyiségbe, gyorsan behúzta maga után az ajtót. Elképedve torpant meg.
Alkalmasint érdekes látványt nyújthatott a szoba az öntudatlan, felduzzadt arcú bájgúnárral, a földön kuporgó szolgálólánnyal, és a bosszús, csípőre tett kezű hercegnővel.
Másodpercekig csak tátogott, mint a partra vetett hal, mire meg tudott szólalni.
– Hát itt meg mi történt?
– A kérdés inkább az, hogy mi nem. Tudnál segíteni?
Egy szó nélkül felemelte Vortimert, és az egyik székbe ültette. Iblis azt sem tudta hova kapjon, nagy igyekezetében majdnem leverte az egyik vázát a kis asztalról. Egyre rosszabbul lettem. Muszáj lett volna lefeküdnöm, de most a Burrage–fiú ápolása sokkal fontosabb volt, ezért csak óvatosan leültem az egyik székre. A hirtelen kíntól grimaszolnom kellett.
Kei nem ült le, idegesen járkált fel s alá a szobában a fejét csóválva, gyakran magában motyogva. Drága ingét feltűrte a könyökéig, a ruhája gyűrött volt, mintha abban aludt volna.
– Mégis mi vezetett idáig? Várj, nem is számít. A fontos az, hogy találjunk valami megoldást, méghozzá sürgősen – kétségbeesett arcát látva összeszorult a szívem.
– Ugye tudod, hogy valószínűleg épp most követted el eddigi életed legnagyobb baklövését?
Erre nem tudtam mit mondani.
– Azt hittem ennél azért több eszed van.
Odahajolt Vortimer felé, és megvizsgálta az arcát.
– Ez elég csúnyán be fog lilulni, és nem kizárt, hogy az állkapcsát is eltörted – arcán már–már valamiféle büszkeség látszott. – Pont úgy ütötted meg, ahogy tanítottam. De attól még szégyellheted magad.
Visszafojtottam egy büszke vigyort.
– Valamit azért csak kezdenünk kell vele...
Elmélkedés közben a tekintete végigsiklott a szobámon, majd megállt... Az ágyamon.
– Rosemary.... – Hangja ijedten csengett, tekintetében félelem, és aggodalom tükröződött.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam a székből.
– Nyugalom, minden rendben van, én jól vagyok.
– Mutasd a hátadat!
– De én jól...!
– Fordulj meg!
Lassan megfordultam.
– Fenéket vagy jól! Ezeket a kötéseket azonnal le kell cserélni!
Mielőtt válaszolhattam volna, Vortimer ébredezni kezdett.
– Mi... Mi történt? – érintette meg az arcát, minek hatására felszisszent.
– Ezek szerint mégsem törted el az állkapcsát – jegyezte meg Kei csípőre tett kézzel.
Vortimer körülnézett a szobában, és amint meglátott, harag lobbant a szemében.
– TE! Te semmirekellő kis….! Megbízom az összes orgyilkosomat, hogy vadásszanak le! Azt megígérhetem, hogy válogatott kínzások közepette leled majd halálodat! – felém köpött.– Mit fog szólni az apád, ha megtudja, hogy a kis hercegnője eltörte a legfőbb hadúr fiának állkapcsát?!
– Először is, az állkapcsa egyben van – lépett elő Kei. – Másrészt semmit, mivel nem fogja megtudni.
– Pedig elhiheted, hogy az lesz az első dolog, hogy elmondom neki, amint kijutottam innen.
– Ha el meri mondani bárkinek... – vicsorgott Kei.
– Akkor?
– Akkor elmondom, hogy megfenyegetett – léptem közéjük. – És mivel egy "hadúr" szava szent, mindenki készpénznek fogja venni, hogy ezt komolyan is gondolta.
– És ugyan ki hinne neked azok után, hogy délelőtt kirángattak a tárgyalásról?
– Kei tanúsíthatja.
– És ugyan kicsoda Kei? Ő egy senki. A szava semmit nem ér.
– Történetesen Apám egyik tanácsosának a fia, aki előnyös pozíciót élvez a palotában. Neki hinni fognak.
Keze ökölbe szorult.
– Rühellem magát.
– Az érzés kölcsönös.
– Ezt még egyszer keservesen megbánja!
– Már alig várom!
Nyögve feltápászkodott, nagyot rántott a ruháján, majd szegény Iblist ellökve kiviharzott a szobából.
– Ennyi, nem bírom tovább! Nem bírok tovább itt lenni!– roskadtam a székbe.
