Karácsonyi sóder-hóemberség

Az utóbbi években még a karácsony előtti napokban sem jár át az a tipikus érzés, ami régen minden évben átjárt. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a karácsonyt, csak nem tudtam ráhangolódni az utóbbi években. Feldíszítettük a házat, kitakarítottunk, közben unalmasabbnál unalmasabb karácsonyi dalokat hallgattunk és énekeltünk, és nem érdekelt minket, ha az összes szomszéd hallotta. Közösen sütöttünk mézeskalácsot és egyéb adventi finomságokat, együtt gyújtottuk meg a gyertyákat a koszorún.
Ezeknek a karácsonyi "rituáléknak" a nagy részét most is elvégezzük, de mégis valami hiányzik, és ez a hiányérzet évről évre erősödik bennem. Nem biztos, hogy a hozzáállásom oka a környezetemben keresendő. A fenyőfának ugyan olyan fenyőillata van mint eddig, a mézeskalács is ugyan olyan finom, mint kis koromban. A karácsonyi zenék is ugyan olyan megszokottak és idegesítőek mint eddig. Szerencsére a Reszkessetek betörőket is levetítik minden évben sokak örömére, még többek bosszúságára.

"Csak egy kicsi hó kell, de lehet akár sóder."

Arra is gondoltam, hogy a hó, vagyis inkább annak hiánya okozza az antikarácsonyi hangulatom, de ezt a hipotézist is elvetettem. Sokak sokkal rosszabbul viselik a hó hiányát, vannak, akik nem vidulnak fel a sóder-hóember gondolatától (mint mondjuk minden legalább nagy részben normális gyerek), tehát ezt sem lehet kizárólagos ok.

Akkor hát velem van a baj? Sajnos kénytelen vagyok erre gondolni.Talán túl sokat stresszelek, ezért nem tudom átérezni a karácsony szellemiségét? Nem hiszem, az elmúlt években nem idegeskedtem ennyit, valami mégsem volt az igazi... Lehet, hogy soha nem fogom megtudni. Az viszont biztos, hogy évek óta én vagyok a család élő sóder-hóembere, aki csak szenteste kerül arra a szintre, amikor valami karácsonyi hangulathoz hasonlatos érzése támad.
 De mint tartja a mondás: Jobb később, mint soha!

Sem emlék, sem varázslat

 Mostanában felkeltette a figyelmemet Radnóti Miklós élete és munkássága. Nem tudom, hogy mi lelt. Különösebben soha nem leltem örömemet a versek olvasásában, most meg azon kapom magam, hogy már másodjára kutatom át a nagyszüleim padlását egy verseskötet után kutatva. 

Petőfi? Meguntam.

Arany? A Walesi bárdok tetszett. 

Csalódottan ülök le a forró betonra. Persze, ott van a rengeteg elektronikus könyv, haza megyek, letöltöm. Az a helyzet, hogy az nem ugyan olyan. Éreztétek már valaha egy kötetnél, hogy ezt nem tudnátok más formában elolvasni, csak a saját példányotokként? Az se baj, ha régi. A régi könyveknek van a legjobb illatuk. Persze ilyenkor már mindegy, csak olvasni lehessen, nem? Addig is, itt a legelső vers, amit olvastam tőle, még a múlt ősszel.

 Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

 Nektek hogy tetszett a vers? Tis is szeretitek Radnótit, vagy esetleg más a kedvencetek?